A ház a falu kisutcájában volt. A felső részén tornác futott végig az épület ablakai alatt, az alsó részén a kiszélesedett teraszt részben egy rédely védte az udvar felől. Az utca felőli ablakot régen átépítettek egy nagyobbra cserélve, hogy több fény jusson a felső szobába, igaz idővel a ház előtti fenyő átvette a hatalmat és mégiscsak sötétté vált a helyiség. Emlékszem még arra a napra is, amikor egy egész éjszakás tomboló eső és szélvihar reggelén furcsán felragyogott a nap a szobában. Az ablakon kinézve először nem tűnt fel a törzs csonkasága, de hamar rájöttünk, hogy a természet egyetlen csavaró mozdulattal teremtette meg a világosságot.

Az első emlékem az, hogy egy piros háromkerekű biciklin ülök és a szőlőlugas alól rajtolok. Megfontoltan nézem a szürke kisajtót, ami tőlem körülbelül tíz méter távolságra lehet a járda és egyben egy enyhén lejtős rámpa végén. Kántorra is figyelnem kell, nehogy elém ugorjon, mert sokszor futott mellettem loholva. Ha eléggé jól meg tudom magam lökni, akkor nagy sebességgel tudok majd végigszáguldani a kapuig, de ha csak simán elengedem magam, a végére akkor is kellemesen felgyorsulok. Persze az utolsó pillanatban teszem majd le a lábam mielőtt nekicsattanna a kerék a falécekhez. Aztán még egyszer és még egyszer, amíg csak meg nem unom.

A tornácról nyíló bejárattól balra fix kazettás ablak volt beépítve és egy duplaszárnyú ajtó.

A régi vályogház tornácának fa oszlopait, még Anyuék cserélték, téglára amikor segítettek felújítani a házat. Az utca felé is régen két ablak volt, most pedig a „divatos” háromosztású, több fényt beengedő, amire az új tulajdonos redőnnyel bolondított meg. A bejárat mellett is kazettás ablakon át sütött be a napfény és fehér duplaszárnyú üveges ajtó váltotta fel a parasztház jellegét, de valahogy sosem tűnt fel a modernizáció rossz hatása, amelyet a skanzeni házakkal szemben ma merényletként élünk meg mi építész palánták.

DÉDI

Csak Dédi szobája őrizte és őrzi ma is igazán a múlt rezgéseit. A felső szobának a tornác felé is volt egy ablaka, ahol Kántor oly sokat bedughatta a fejét, amikor kíváncsi volt mi történik odabent. Két szobában a linóleum padlót Mamó minden nap kiseperte, felmosta és a bútorait az éves nagy meszelés után újra és újra átrendezte. A mennyezeten a gerendák fehér furnérlemezzel voltak letakarva, amitől az egységesnek és kissé modernebbnek hatott, de a belmagasság persze alacsonyabbá vált tőle. A bejárati ajtóból nyíló helység olyan volt, mint egy nappali. Itt volt a fekete fehér tévé, egy konyhaasztal és két heverő. Itt fogadtuk téli időszakban a vendégeket is. A szobákban fatüzelésű kályha adta a meleget, ami olykor olyan meleg volt, hogy elég volt csak a „nappaliban” begyújtani. Emlékszem a sült alma illatára ami a sparhet tetején pörkölődve megtöltötte a szobát, és az dióhéjakra, száraz csuhéjra a szenesvödör alján.

Dédi szobája jobbra nyílt a nappaliból, és mintha legalább 100 évet mentünk volna vissza a múltba olyan látvány tárult elénk az ajtóból. Az ablak itt is ki lett cserélve, a régi kis nyílású helyett, de alacsony parapetével valahogy barátságosan illett a hangulathoz. A két ágy hatalmas ágytámlákkal, a sifon, a kredenc, a stelázsi, egy nagy faragott lábú asztal. Pár éve, az enyészetnek átadva, de még ugyanott voltak, mert az új tulajdonos nem akarta őket kidobni. Igaz az ápolásukkal sem törődött sokat. A fűtetlen szellőztetés nélküli szobában a penészedés, rohadás szaga meggyalázta az emlékeinket is.

Akkor úgy éreztem, hogy bár ne láttam volna viszont, később viszont vágyakozás fogott el, hogy megmentsem valahogy ezeket az emlékeket magamnak.

A kis szobában a mennyezeten a gerendák zöldre voltak festve, és a padló pedig régi fa padló volt. Még hallottam a mesét hogy annak idején, amikor még a fa padló nem volt meg: lószarral kenegették, a vályogpadlózatot, hogy ne porosodjon.

Dédire úgy emlékszem, hogy nagyon szigorú volt, de leginkább csak a pillantása. Igaz ránk szólt néha, hogy ne csináljuk ezt vagy azt, nem menjünk a rettegett homokozó mögötti területre, ahol az elásott kút volt, de a rekedtes hang az ajtó mögötti szekrényből dianás cukorkát adott, sőt megengedte, hogy titokban belenyaljak a koffeinmentes kávéjába is. A dianás cukorka még most is a kedvencem és a rejtekadó stellázsit sem felejtem el soha. Dédi szobája a halála után sokáig nem volt használva, mert az emlékét nagyon tisztelte Mamó, de később persze ez adott némi erőt neki a mindennapokhoz. Emlékszem rá, amikor Dédi ott feküdt az ágyon és mi elbúcsúztunk tőle. Nem értettem igazán mi történik és miért nem szabad sírnom, hová menne el oly betegen és gyöngén, amit nehezítenének a könnyeim. Nem értettem miért szomorú mindenki, csak amikor legközelebb már az udvaron a konyhaasztal tetején lévő dobozban sejtettem vékony testét. Itt halt meg és régen is mindig úgy akarta, hogy ne változtasson a család kis birodalmán, mert neki így tetszett. Amikor Mamó egyre betegebb lett, itt talált hát menedéket az ablak alá helyezett ágyon. Azt mondta jó érzés közel lenni az édesanyjához, olyan megnyugtató. No meg persze a nagyobbik lánya és unokája is odaköltöztek, hogy ápolják, és kellett a felső és a középső szoba. Legyen nekik kényelmesebb, na és az ágyból lehetet belátni legjobban az udvar nagyobb részét, hogyan jönnek mennek az unokák, és hogyan nőnek a virágok odakint. Mamó még a szalmaágyat is újrabélelte, amikor beköltözött és kókuszmatrac ide vagy oda a dormeo is elbújhatott mellette, olyan gerinckímélő volt a puhasága. Azt hinnénk, hogy szalma szúrós, vagy hogy túl puha, formátlan fekhely, de valójában jó illatú, tökéletesen légáteresztő, a nedvességet átengedő, egy két nap után pedig megfelelő keménységűre tömörödik, így a gerincet tökéletesen követi. Hiába minden csoda, újabbnál újabb találmányok: Mamó ágyára feküdni a legjobb dolog volt az már bizonyos.

A VIRÁGOK

A kert amióta az eszemet tudtam telis tele volt különféle virágokkal. Tavasztól őszig csodálatos virágok nyíltak mindenfelé. Minden virágra emlékszem igaz már nem tudom a nevüket, de a Jácint illata ma is Kóróddal egyenlő. Kitörölhetetlen, mélyen bevésődött emlék.

Ott volt a szőlőlugas tövében, egy hosszú sorban. Már a kisajtón belépve csukott szemmel éreztük, hogy megérkeztünk és minden tavasszal annyi volt rajtuk a virág, hogy csokorba lehetett szedni naponta, hogy a szobák is illatozzanak

A kertet Kántor elől csak egy bálamadzaggal kellett elbarikádozni, amit néhány 50 cm magas bothoz rögzítettünk. Kántor okos volt és csak nagyon ritkán lépett be a tiltott helyekre, amikor izgatott volt valamiért és nem figyelt eléggé.

A virágok magját minden évben együtt szedtük meg Mamóval és elraktuk újságpapírba csomagolva, hogy aztán tavasszal együtt ültessük el őket. Ezekből a virágokból csak én szedhettem csokorba az asztal közepébe vagy a temetőbe és szökdécselve teljesítettem a kérést. Még ma is arra vágyom, hogyha egyszer nagy leszek, akkor nekem is lesz egy ilyen virágoskertem, olyan virágokkal. Néha próbálkoztam is egyik másik fajtával, de talán a magokkal lesz a baj, mert nem onnan valók, hanem csak boltiak. Persze a kert virágai mellett a mezei virágok is helyet kaptak az asztalon, mert ha tehettük együtt kószáltunk a kert végébe, ami gyereklábbal nem kis távolságnak tűnt, de ma már tudom, hogy talán száz méter ha lehetett. Az almafasor mögött az akácfák után végtelennek tűnő mező várt ránk és a Potyok, amibe a vízparton lévő kavicsokat dobáltuk. Az akácfa alatt gyöngyvirág, ibolya, üres csigaházak. A mezőn kék, sárga, fehér, lila, rózsaszín virágok mindenütt. Mi kellhet még egy kislánynak? Néha amikor nem tudok elaludni ezen a virágos réten szaladok-szaladok, mígnem már nem emlékszem hol vagyok az álom vagy a képzelet határán.

Azália, lila akác, török szegfű, jácint, nárcisz, tulipán, szalmavirág, kokárda, papucsvirág, tulipán, gyöngyvirág, krizantin, büdöske, kardvirág, csak nyíltak-nyíltak egymás után egész nyáron. Azóta sokféle virágom volt már, de ezek közül szinte egy sem. Sosem tudtam igazán, hogy mi hiányzik körülöttem, de most már pontosan érzem, hogy ezek nélkül a virágok nélkül jóformán üres a kertem, idegenül hat.

A kóródi telek öt részre volt osztva. Volt egy felső udvar, egy középső a tyúkoknak, abból nyílóan egy hátrébb lévő ahol a szalmakazlak, a fa, a disznós ól, a ganédomb és a szemétdomb volt, egy kiskert és a nagy hátsókert az almafákkal és középen a krumplifölddel. Egyszer a krumpli helyett Mamó kitalálta, hogy csatlakozzunk az új őrülethez, ami a faluban divat, ez pedig nem más mint a kék virág termesztése és gyűjtése. Egy kiló virágért adtak valami pénzecskét és egy-egy ember magasságú növényen 6-10 virág nyílt ki egyszerre.  Igen ám, de leszedtük délelőtt, már délután megint lehetett menni újra szedni az újonnan kinyíltakat, másnap reggel meg lehetett kezdeni elölről. Nagyon sok munka volt vele és a szirom bizony egy zsák mennyiség után lett csak egy kiló tehát hamar rájöttünk, nem éri meg. Az irtása viszont évekig lehetetlennek tűnő feladat volt, hiszen olyan gyorsan nőtt és olyan erősen, hogy más ültetést arra a területre küzdelem volt megvalósítani. Gyanítom, hogyha ma jobban körülnéznék a földön most is megtalálnék azon a környéken egy két tövet, hiszen évek alatt is mindig találtunk egy-egy huncut növényt, aki jelezte, hogy én kérem elpusztíthatatlan vagyok.

A bejárat előtt a járda felett lila akác fogadta a vendégeket. Van egy képem róla valahol, ahogy Mamó alatta ál és mosolyog. Nagyon szerette és büszke volt rá, mint ahogy minden virágra a kertjében. Amikor betegeskedett ez fájt neki a legjobban.

A nagyobbik lánya hazaköltözött ugyan Budapestről segíteni, de a virágokhoz nem értett. Nem tudta, hogy azokhoz beszélgetni, kell, azokat minden nap simogatni, gyomlálni, kell. Egy- egy szemtelen gazt már kicsi korában ki kell húzni a virágok mellől, mert ha nagy lesz elfolytja és megöli azt. Ahogy Dédi szobájában az ablakban nézelődött Mamó, gyakran mondogatta, hogy a kert nagyon fáj neki, hogy nincs rendben. Sajnos bármennyire is próbáltunk segíteni, nem tudtuk Őt pótolni abban, amitől a kert, kert lett. Tizenéves koromban sokat segíthettem neki, amikor már egyáltalán nem tudott hajolni, vagy az orvosságok miatt nem érezte jól magát. Ilyenkor büszkén mutattam meg az eredményt, amikor meg megtisztult a virágoskert az oda nem illő gyomoktól. Sosem szólt bele, hogy hogyan csinálom és amikor kész lett nem emlékszem, hogy szavakkal megdicsért volna. Elég volt az arcát látni, a szemébe nézni és érezni az örömöt, a boldogságot a büszkeséget felém.

FALUSI ÉLET

A felső udvart az utcafront felől gátőrszürke kerítés vette körül. És hogy milyen is az a gátőrszürke? Papó gátőr volt annak idején a Túr bukógátnál és akkor kapott ilyen festéket az árvízvédelmi eszközök, létesítmények festésére, aztán meg valahogy úgy maradt, hogy minden évben olyanra festettük. Senkinek nem volt ilyen szép fakerítése. Amikor nekiálltunk festeni, minden gyerek beszállhatott, hogy alkosson. Nem volt tiltott dolog az efféle munka, mint ahogy semmi egyéb sem, amivel segíthettünk. A mai szülők sajnos gyakrabban mondják azt, hogy hagyd majd én megcsinálom, ne kend össze magad, most nézd meg mit csináltál, inkább majd én stb. Mamó sohasem mondott ilyet. Egy szavába került és rohantunk rendet rakni a padláson, kiganézni a tyúkólat vagy a fásszént, vagy összeseperni az udvart. Nem tudom miért volt az Ő „parancsait” mindig öröm teljesíteni, a szüleimét pedig durcásan. Talán mert fordítva is működött a dolog. Ha megkérdezte mit ennénk, ha ketten kétfélét mondtunk a bátyámmal ő kétfélét készített. Ha a homokozást nem lehetett félbeszakítani, mert fontos volt számunkra, akkor odaköltözött egy kis hokedlin és adagolta a táplálékot az elfoglalt gyerekeknek. Ha nem akartunk a nagy asztalhoz ülni, oda vitte a kis hokedlit és a fejőszéket ahol éppen enni akartunk. Még az udvar közepén is lehetett terülj-terülj asztalkám. Nem is volt gond a kilókkal nyáron, mert a kilátszó csontjaim hamar eltűntek.

Persze sok egyéb dologra is megtanított. A kelt tészták gyúrásának mozdulatai, a főzés szeretete, a fűszerek bátran való használatára. Sokat kóstolhattam a töltött káposztát, a krémesek krémjeit, vagy a húslevest, amit készített és amit sajnos nem tudok utánozni, de a nyelvem nem felejti el. Mamó szakácsnő volt és ismerte a dörgést és bár Anyu folyton panaszkodik, hogy neki sem sikerül utánozni, azért ez így ebben a formában nem igaz. Az alma nem esett messze a fájától és bizony, ha hazamegyek jó néhány alkotása Anyunak is über über az már biztos.

A konyhakertből boldogan szüretelhettem a friss zöldségeket, a kertben keresgélhettem a tyúkok tojásait a szokott helyekről és egyéb az állatok által kijelölt újabbnál újabb rejtekhelyekről. Ez utóbbi különösen érdekes és izgalmas játék, mert a tyúkok néha a leglehetetlenebb, helyekre tojták a tojásokat, amit öröm volt felfedezni. Persze nem csak tyúkok, csirkék, kacsák, libák, gyöngytyúkok, tehenek, disznók is voltak az udvarban, akiket gondozni kellett. Megtanultam etetni őket, kitakarítani és szalmával kibélelni a helyüket, gondoskodni róla, hogy tiszta vizük legyen. A csirkék a tenyeremből ettek, volt olyan amelyiket beidomítottam és cirkuszi mutatványra volt képes egy falatért. Ezt a tudást kamatoztatni is tudtam amikor a gyermekem barátnője és jó szomszédom unokája a nyulait a társasházunk közös udvarán tartotta és a ganajozásuk az én feladatommá vált. Érdekes gondolat, de számomra nem gusztustalan büdös munka volt még a 6-8 nyuszi alól sem kitakarítani a végterméket, hanem kikapcsolódás, nosztalgia. Egy városi embernek ezt olvasva talán az jut eszébe, hogy kezeltetni kellene ezt az asszonyt, mert a gané kisöprése minden, csak nem felüdítő tevékenység. Pedig jó látni az állatokat, amikor a tiszta szalmát a birtokba veszik és jóízűen falatoznak a frissen odakészített fűből.

A libákkal persze már nehezebb volt a dolgom annak idején. A buta liba kifejezés enyhe ahhoz, hogy kifejezzem, miért nem látja egy csapat liba a kétszárnyú kitárt kapu mögött a zöld legelőt? Hajtottam őket előre, de balra mentek. Hajtottam jobbra, de hátrafelé mentek. Ha Kántor nem segített volna, akkor talán órákig kergetőztem volna velük, hogy rávegyem őket, hogy menjenek legelni a kapun kívülre. Ilyenkor persze figyelni kellett, a begyüket, hogy jóllaktak-e már illetve, hogy nem kezdenek-e leülni, mert elfáradtak a sok evésben. Ez volt az egyezményes jel, hogy hazamehetünk. Mamó nagyon szerette a libákat. Anyu mesélte, hogy amikor a gátőrházban laktak, nagyon sok libájuk volt. A szilvafák árnyékában voltak legtöbbször és a család által ősgyepnek nevezett területen legeltek, ahol ma már egy épület áll a Túr partján. Sokszor elmesélték, hogy egy nap a libák sorra elhullottak, vagy legalábbis bágyadtak volta, betegnek tűntek. Mamó megijedve attól, hogy betegség tizedeli őket, sorra elkezdte levágni a betegnek tűnő álatokat és már egyesek a kondérban végezték, mire a rejtély megoldódott számára: a szilvafa gyümölcse erjedésnek indult a nagy melegben és az állatok gyakorlatilag berúgtak tőle, mint a VUK mesében a két ittas őrizetes. Azóta is emlegeti mindenki történetet. Ilyen, amikor a mesék világa megelevenedik előttünk.

Kóródon a többség által tartott hápogó kacsák helyett mindig néma kacsa volt, mert a fehér tollú társaikhoz képest ezek nem voltak olyan hangosak. A sipákoló állatok kicsinyei tüneményes pihés élőlények számára minden évben kacsaparadicsomot rendeztünk be. Ástunk egy pici tavacskát, kibéleltük fóliával, hogy tudjanak fürdeni benne. Naphosszat elnéztem, ahogy a tápos tálka és a medencéjük között jártak körkörösen, hiszen egy falat étel után egy korty vizet ittak és az így ment folyamatosan, amíg csak tele nem lett a „pocak”. Egyszer Andrisékkal bevittük a szobába, hogy versenyeztessük őket a nagypárnán hegynek felfelé menet, de egy zöld féknyom arra figyelmeztetett bennünket, hogy talán nem oda valóak, így nem lett rendszer belőle, de Mamó persze nem haragudott meg, csak nevetett rajtunk milyen buták voltunk. A kacsaúsztató is az ő ötlete volt, mert szerette nézni ő is a kis csöppségeket, ahogy jól érzik magukat a mesterséges paradicsomban. Csináltunk árnyékot is nekik, körbevettük őket, deszkákkal hogy nehogy elkóborogjanak a kis buták, vagy hogy Kántor nehogy rájuk lépjen nagy tappancsával.

Minden állatnak megvolt a helye az alsó udvaron, a kacsáknak pedig külön kégli bejárat volt kialakítva a tyúkól alatt és a libák mellett az alsó ajtók mögött. Még most is megvan a kis melléképület, amelyet még anyukám is takarított. Anyu mesélte, hogy egyszer valamiért bebújt és tetves lett a hosszú haja Dédimama pedig nagyon kiakadt rá, mert benzinnel vagy terpentinnel kellett kitakarítani, ami kis munka volt, egy fenékig érő hajzuhatagon. A hosszú hajáról készült képekre én is emlékszem és hogy Mamó nekem is úgy fonta, mint neki: mindig rakott bele szalagot! Amikor pedig persze egyszer-egyszer ki volt engedve, hát láss csodát, olyan göndör volt a hajam, mint azoknak a néniknek, akik dauerozni jártak a fodrászhoz. Büszke is voltam rá, hogy így sikerül megtéveszteni mindenkit, hogy annak ellenére, hogy kicsi vagyok, nekem is van dauer a hajamban.

A hétköznapokban a kertben legtöbbet fürdőruhában, mezítláb szaladgáltunk. Mit érdekelt engem, hogy tyúkszaros az udvar, vagy megszúrja valami a talpamat. A poros föld, vagy a selymes fű, a forró betonjárda, vagy a hűvös pincepadló tapintása különös élmény egy mezítlábas gyereknek. No meg a fúrt kút az udvar közepén útba esett jövet menet. Megtanultam hogyan lehet az egyik lábammal megmosni a másik lábamat úgy hogy a kezemmel hozzá se kell érnem. Azt is megtanultam, hogy egy lavór vízzel kompletten le lehet mosdani tetőtől talpig, sőt. Akkor még bele is tudtam ülni, pláne, hogy a nagyok elfoglalták a nagy fém kádat. Óriási vizi csatákat vívtunk a kádakból. Ha az unokatestvéreim is ott voltak, a kis fehér műanyagkádban Brigi és Móni, nagy kádban Andris és Miki én pedig a lavorból lőttem egy injekciós fecskendővel a sokszor komoly fegyverekkel felszerelkezett ellenséget. És hogy mi lehet vizi fegyver? A Gabi samponos műanyag flakon, vagy egyéb a habfürdős flakon. Andrisék egész a falig lőttek vele a rédelyen át, ahol a kisfürdőkádas és lavóros alakulat egy idő után menedéket keresett a túlerővel szemben. Az volt a szabály, hogy a fiúk nem szállhatnak ki a nagy vaskádból, mert akár a lejjebb buknak akkor az is elég védelem ellenünk, plusz nagyobb távra ellövő fegyvereik voltak, ami egyenlővé tette a feltételeket az injekciós fecskendős hadsereg ellen, akiknek viszont hideg vizet is be lehetett vetni, ha sikerült a csaptelepig hátulról eljutni a fedezékből. Ez a játék megunhatatlan volt és nagyon jó látni a saját gyerekeimet amikor ugyanezt csinálják, igaz nem flakonokkal, hanem szuper modern vizipisztolyokkal, puskákkal. Hát igen. Mamó mindig képes volt rá hogy játékokat, találjon ki nekünk. Az unatkozom szó csak egyszer hangzott el és már jöhettek is a padlásról a nagy játékzsákok, amit kiboríthattunk és valahogy mindig találtunk benne valami érdekes izgalmas dolgot, ami elfeledtette a pillanatnyi szünetet. Persze a ház körüli teendők is játékok voltak, hiszen ki ne szeretne állatokat etetni, udvart söpörni (a poros földbe legyező mintát rajzolni vesszősöprűvel, miközben a tyúkszart is eltávolítjuk) virágot locsolni, vagy Kántorral krumplit vájni a földből a lenti kert felső részén.

KÁNTOR

Kántor utasításra hűségesen megkereste a kosarat, a szájában lógatva büszkén kísért bennünket, és persze boldogan, jött velünk a lenti kertbe, hiszen így volt lehetősége egy kis hosszú távfutásra is akár a szomszédos kerteken keresztül loholva, ahová mi gyerekek szigorúan nem léptünk át a képzeletbeli határon, csak már egész a hátsó akácsor mögött területen, ami már amolyan senki földje volt. Még most is előttem van, ahogy a parancsszót kimondom: „Áss!„ és a krumplik csak úgy repültek. Nagyon élvezte a kutya, hogy segíthet és mi meg örülünk neki. A vigyorgó pofája olyan okos volt, hogy máig azt gondolom, hogy a németjuhász kutyán kívül másfajta eb nem hiszem, hogy meg tudná érteni jobban bennünket embereket széles-e világon. Már előtte is ilyen fajta kutya őrizte a családot: annak Harcos volt a neve. Volt egy barátja is, Lakőr, de sajnos csak nagyon kevés emlékem van róluk, mert nagyon kicsi voltam. Kántort Apu hozta a zsebében, amikor katona volt így nagyon büszkék voltunk a pedigréjére. Igazi katonai harci öleb, aki nem fél senkitől és semmitől! A marmagassága több mint 90 cm volt ami ilyen kutyák között állítólag elég nagy, de a tekintélyt parancsoló megjelenés egy nagyon jó szívet takart. A szánkónkat is húzta ha kellett, és mindenhová elkísért a nyomunkban loholva. Szinte mozdulatlanul őrzött, figyelt ránt a homokozóban, és ahogy tudott vigyázott az alkotásainkra is. Csak néhányszor kapta el a hév, és kezdett el ő is alagutat kaparni, ami miatt sajnos elrontotta a várat, de mi igazán sosem haragudtunk rá. Biztonságban éreztük magunkat vele és szerintem Mamó joggal érezhette, hogy biztonságban is vagyunk. Ha a hátsó kert felé hosszú időre eltűntünk, elkalandoztunk és ugyan ki hallotta volna a játék hevében a nagyszüleink kiabálását. De Kántorban persze meg lehetett bízni. Rögtön meghallva a hívó szót százzal rohant fel jelezni, hogy merre vagyunk és oda vissza többször megtéve a gyerekek és Mamó közti távolságot addig szaladgált, amíg a nyomunkra nem vezette őt. Minden labdánkat szétpukkasztott, még a bőrlabdát is mert ez volt az igazi szenvedélye. A nyálas kipukkadt labdáját ezerszer eldobtuk, de mindig visszahozta. A levegőben utána ugrott, szinte szaltózva kapta el és a lábunk elé helyezve jelezte, hogy dobhatod a következőt.

Amikor Dédimama nagyon beteg lett és már alig bírt menni, elkezdte félteni őt, hogy elesik. Amint kilépett a mama az ajtón, a kutya ott termett és szorosan a lába mellett haladt, hogy el ne essen az öreg néni. A WC-ig kikísérte és meg is várta, hogy végezzen, addig nem lehetett onnan elrángatni, mert dolga volt. Senki nem tanította erre, egyszerűen csak tudta mit kell tennie: segítenie kell, mert szükség van rá.

A gyümölcsszedéskor sem maradt ki a jóból. A cseresznyét nagyon szerette meg a somot is, bár utóbbitól féltettük, mert mi is úgy tanultuk, hogy szorulást okoz a hosszúkás magja, így csak egy két szemet adtunk neki, mert egyben lenyelte, de érdekes, hogy csak az kellett neki ami kezünkhöz hozzáért, a csak magától leesett érett gyümölcs már nem.

Apu megtanította szaloncukrot is enni. A cukrot papírostól kapta be, és olyan ügyesen forgatta a szájában, hogy a végén csak a papírt kiköpte így a jutalom jóízű maradt.

Volt a kertkapun egy „Vigyázz hamis kutya” tábla, ami a feltételezett habitusára utalt, bár ez még a jogelődről, Harcosról szólt inkább, aki a postás ujjába kapott amikor az meggondolatlanul incselkedett vele. Csak mi tudtuk, hogy igen úgy ugat, mint aki hamis, de sosem bántott senkit. Persze jobban belegondolva azért a nem családtagokat feltételes módban figyelte és amíg a kapun kívül tébláboltak és a gazdi nem jelezte hogy barát, nagyon fenyegetően viselkedett.

A macskákkal olyan volt, mint Frakk, a mesében. Minden cicát megkergetett, szinte alig hagyta őket nyugton, de ha betegek voltak, akkor ápolta szeretgette őket. Egyszer Bajusz, amikor a szomszédból egy verekedés után egy sebbel jött haza a fején, Kántor napokig nyalogatta és együtt is aludtak, majd amikor úgy tűnt felépült a kis beteg, rögtön felkergette az első szőlőlugasra. Persze a cicák tisztes távolságban szintén adták alá a lovat. Teljesen tisztában volta vele hogy Kántor fog kikapni, ha rájuk ugat, így provokálták is őt a nyári konyha tetőzete alól kikukucskálva, ahová esélye sem volt feljutni az ősellenségnek. Minek is a tévé, amikor élőben megy a műsor a Szabadság utcában.

Milyen érdekes, hogy ez volt a neve...

JÁTÉKOK

Persze sok huncutságban Mamó maga is benne volt. A hátsó nagykertben a farakás mögött amikor a szemetet és a zöldhulladékot égettük, a nem használt injekcióit, és a kifogyott légfrissítős palackot is bedobta a tűzbe, igaz szigorúan ránkparancsolt, hogy bújjunk el a távoli fa mögé, de én akkor is nagyon büszke voltam rá, hogy részese lehetek egy kisebb házi robbantásnak, amit a nagyi főzött ki.

A tornác nyaranta sok érdekes játék helyszínévé vált. A klematisz és a szőlőlugas mögött pokrócokkal védtük magunkat a napsütés elől. A hinta volt a fiúk és a lányok birodalma közötti határ és egy kék kockás pléd. A lányok természetesen csipkefüggönyt is kaptak és a padlón szőttes szőnyeg volt leterítve. Ahogy nőttem a klematisz mindig ott volt. A lugas zsinórjait Anyuval igazgattuk évről évre, tavasszal segítve a növény hajtásait a belekapaszkodásba, és ősszel leszedve a száraz virágokat róla segítve a megújulást. Anyu szerint ez is amolyan kiirthatatlan növény volt, amire kiderült, hogy Ő allergiás, de ugyan ki akarta volna ennek ellenére kiirtani?

folyt köv....