AHOGY ÉN LÁTOM POMÁZT

Hogy hogyan ismertem meg Pomázt és, hogy hogyan találtam rá? Miért szeretem bele? Ez egy hosszú történet.

Valamikor 2003 tavaszán kezdődött, amikor a párommal kettesben az egyre kerekedő pocakommal, Budapest kutyagumis utcáin, már a jubileumi századik lakás megtekintésén is túl voltunk. Valahogy nem tudtam elképzelni magamat a mindennapokban, ahogy majd a babakocsi kerekéről nap, mint nap bottal piszkálom majd egy-egy sétáltatás után az állati végterméket vagy, hogy a rohanó emberek mellett gyermekemmel kézen fogva sétálunk lesütött szemmel, arra ügyelve nehogy megint „szerencsések” legyünk,.

Úgy éreztem, hogy nem, nem adom fel, nem adhatom fel! Csak van valahol egy olyan hely, ahol békében, nyugalomban lehet tudni kis családunkat, amely hamarosan gyarapodik! Bekarikáztunk hát anno az EXPRESSZ Újságban egy Pest Megyei települést: valami Pomáz nevűt. Megkerestük a térképen és gondoltuk kirándultunk egyet. Akkor még csak elsősorban a lakótelepeinek lakásai tárultak a szemünk elé az általam végre értelmesnek tartott alaprajzaik miatt, de azóta nap, mint nap érnek olyan meglepetések, amitől a „Jé ilyen is van Pomázon!” csodálkozás érzései törnek fel bennem.

Beköltöztünk, megszületett első gyermekünk és az erkélyen pihenve fogalmam sem volt róla, hogy két perc séta és a Klisovácz völgye tárul majd a szemem elé. Nem gondoltam volna, hogy tíz perc séta és magam szedhetem az almát, a barackot, a cseresznyét a fáról (és akár fel is mászhatok rá, hogy ott töltsem meg vele a pocakomat), úgy mint kislánykoromban, ott az oly messze lévő nagyi házánál. Eperszezon idején pedig vétek nem megkockáztatni egy kis gyomorfájást a sok kóstolgatástól. Ajánlom mindenkinek!

Ahogy telt az idő, egyre távolabb jutottunk a lakásunk közeléből. Megtaláltuk a Kőhegyet, és amikor végre felértünk a tetejére, és jutalomképpen jól bepalacsintáztunk, no meg megittunk egy-egy sört a turistaházban, ismét megállapítottuk, hogy ide is érdemes lesz visszajárni. „A Szurdok” vagy „Ördögárok” kifejezés se mondott sokáig semmit, amíg egy napon oda nem keveredtünk egy rendezvény miatt. Most már minden évben többször felkeressük, mert nincs szebb annál, amikor egy patak mély gödrében sétálhat az ember és közben egy kicsit a természettel eggyé válik. Ne felejtsük el, hogy kocsival csak nyolc perc!

Egy kisgyermekes anyuka sok mindent más szemszögből lát. Amikor két éves kislányommal átvettük a szoptatásért szobrocskát, meglepő statisztikai adatokra lettem figyelmes, amit saját ismerőseim körében (akik nem pomáziak) könnyen ellenőrizhettem: „Országos szinten az anyukák közül Pomázon van a legtöbb, akik a gyermeküket két éves koráig szoptatja”. Hogy mi teszi? A friss levegő? A hely? A nyugalom? Nem csak. Szerintem azok az emberek is, akik szintén emberként és szeretettel bánnak az anyukákkal és a gyermekeikkel. Azok az emberek, akik itt élnek körülöttem, körülöttünk, figyelnek rám, ránk és egymásra is.

Itt nem lehet betegnek lenni úgy, hogy ne nyitná ránk az ajtót valaki, hogy „Mi van veled?” „Nincs szükséged valamire? „ A gyermekorvos nem mondja vasárnap a telefonba, hogy hülyeséget kérdez anyuka, és most nem érek rá.

Terhesen olvastam róla, hogy van olyan, hogy „kismama depresszió”. Fel is készültem rá, hogy nekem is lesz, és az első egy-két hétben valóban utolért ez az érzés. De akkor még nem tudtam, hogy hová költöztem! Azóta voltunk már bálban, gálán, koncerten, színházi előadáson, kiállításon, sportoltunk, táncoltunk, kézműveskedtünk és ne felejtsük el a Pomáz napot, ahol évről évre minden közösség megmutathatja magát. A játszótéren az anyukák hiányoltak, ha kimaradt egy nap játszóterezés a szokott időben és a szokott helyen. Anyukák babakocsikomvojjal indultak a baba-mama masszázsra, a tipegő topogóra, a baba-mama jógára, bábszínházi előadásra, a Halász Judit koncertre. Itt mindent lehet, csak unatkozni nem! Igaz, előbb körül kell nézni egy kicsit!

Pomázon lehetőség van arra is, hogy olcsón vihessük haza egy komplett ebédet a családnak ami valljuk be, nekünk kisgyermekes anyukáknak nagy könnyebbség.

Picknickezhetünk bármikor egy közeli réten vagy valamelyik kirándulóhelyen, és biciklivel is beárthatjuk a környéket: Budakalászon az Omszky-tavat, a Luppa szigetet és a bányató környékét, Szentendrét még egy hat éves gyerekkel együtt is meg lehet célozni. Igaz nagyon kalandos, mert lejtőn lefelé a zabszem sem fér be, felfelé meg a pedált állva taposva se könnyű megtenni, – mindeközben percenként vizet kér valamelyik gyermek, – de a lényeg, hogy közvetlen közelről láthatjuk a természetet ami teljesen elfeledteti a mindennapi gondokat!

Sokan sokféleképpen gondolkodnak Pomázról, hiszen a domborzati viszonyok miatt sok a meredek utcája, és a vízfolyásban keletkezett vadregényes, vagy csak simán burkolatlan poros olykor saras útjai a falusi gondokként zúdulnak a hazaérkező autósokra. Csérébe viszont olyan kilátás van a hegyekre, amit Budapesten komoly milliókért kapni és a hegyi levegő a nagyvárosban dolgozók fáradt fejét és tüdejét is kiszellőzteti, amíg otthonában megpihen.

Tíz éve ismerem csak Pomázt, de még mindig nem ismerem teljesen. Szerintem, ha már nyugdíjas leszek, akkor is lesz olyan hely, amiről még sosem hallottam, és ami miatt morcos leszek, hogy ezt nekem eddig miért nem mondta vagy mutatta meg senki? Ha én ezt tudom, hogy ilyen is van Pomázon ?! Ebben a mondatban már az is benne van, hogy most 2013-ban úgy érzem letelepedtem és otthon érzem magam, amit Pomáznak és nektek pomáziaknak is köszönhetek!

2013. október 16.