Az örökség szó hallatán a pozitív szemléletű, esetleg karrierista, vagy épp pont egy szegény rossz sorsú ember szeme előtt, legelőször dollárjelek jelennek meg. A negatív ember adósságra gondol, vagy valami örökletes betegségre, nyűgre, amitől nem tud megszabadulni majd. Nekem az örökség szóról a nagyszüleim jutnak eszembe, akik közül az apai Nagyapám különleges örökséget adott számomra.

Egy kisvárosban születtem, ahol a szürke iskolai hétköznapok után, a harmadik emeleti lakásunkból, óriási szabadságot jelentett június közepén leutazni, a 600 lelkes Sonkádra. Sonkád az ukrán-román-magyar hármas határ közelében lévő falu, ahol a sok megpróbáltatás, szegénység összetartóvá és nem utolsó sorban önfenntartóvá is tette az embereket. Mindenki ismer mindenkit és a falurádió (a szomszédban lakó Margit néni) percre pontosan ontja a legfrissebb híreket.

A nagyszüleim kicsi, de új építésű házikójukat büszkén lakták, gondozták. A háztájiban csirkék, disznók, tehenek sorakoztak a hajnali etetéskor. Az abora tele volt és az udvaron is kazlakban állt a széna. A góré ajtaját ki sem lehetett nyitni a sok kukoricától. A padláson ősszel hagyma, dió, szárított csalán, kamilla, a pincében homokba dugott zöldségek, a kamrában befőttekkel megrakott polcok várták a tél beköszöntét.

Nagyapám sokat mesélt a gyermekkoráról, amikor annyit éhezett, hogy egyszer kilopta disznóknak kiporciózott moslékból a hajába főtt burgonyát és anyukája, amikor észrevette igencsak megszidta értre. Mivel a meséit sosem szomorúsággal mesélte, hanem inkább hangos kuncogással, ezért az egész történetet én is inkább huncutságnak értelmeztem és valahogy akkor, még nem értettem meg a dolog igazi lényegét. Nagyapám ugyanis ott és akkor elhatározta, hogy soha, de soha nem akar éhes lenni és akkor lesz igazán boldog, ha ez teljesül. Sosem értettem miért pusmognak Nagymamával minden este ételekről és miért annyira fontos az, hogy másnap mi legyen az ebéd. Nagyapa nagyon élvezte ezt a helyzetet! Úgy gondolta, hogy a legnagyobb gazdagság az, ha az ember azt ehet és annyit, amennyit csak akar! Amikor már én ismertem őket sosem voltak pénz szűkében, de mégis ez volt a legfontosabb és legértékesebb dolog a számára, amit elérhetett.

Nagyapámnak a faluban mindenkihez volt egy huncut szólása, csak hogy felvidítsa az embereket. Sosem ment el köszönés vagy szó nélkül valaki mellett. Esténként elvittük együtt a tejet a csarnokba és mire hazatoltuk a biciklit, Nagymama már az út közepére kiállva, aggódva várt messziről figyelve, hogy hol vagyunk már, ránk sötétedett az idő! Nem tudta – illetve hát hogyne tudta volna – hogy csak toltuk a biciklit, mert így akadt idő beszélgetni, megállni azokkal, akik kint ültek a kapuban. Hát ezért haladtunk csak lassan előre! A csordaváró kispadok esténként mindig megteltek és a lemenő nap hűvösségében jól esett az embereknek pletykálni, mókázni még egy kicsit egymással lefekvés előtt.

Az öreg, egyik délután kaszálni indult a falu végéhez. Az árok partját kaszálgatta rendszerint, mert mégiscsak mit gondolnak az autósok, egy faluról, a „Sonkád” tábla előtti résznél, ha az árokparton méteres a gaz?! Húzta a kis háztáji szekerét, amelyre felrakta a villát és útközben mindenkivel tréfálkozott egy kicsit szokás szerint. Hanem amikor megérkezett… Észrevette, hogy a kasza, no az bizony otthon maradt! Szégyenszemre vissza kellett indulnia és bizony a szomszédok mind megkérdezték: – Hát te? Már le is vágtad a gazt? – Nem, csak otthon hagytam a kaszát! – Endre bácsi, hát kasza nélkül indult kaszálni?

Volt nevetés bőven. Még évek múlva is ugratták vele, amikor szólt valamit, hogy Endre bácsi csak ne szóljon, mert kasza nélkül ment kaszálni!

Persze a mókázás otthon sem marad abba és Nagymamám bizony kiváló alany volt a viccelődéseire. Ha felkelt éjszaka, Nagyapám rendszeresen eldugta a kispárnáját és amikor visszajött, mély horkolást színlelt. Nagymama meg bekereste mindenütt a párnáját, – még az ágy alatt is – mire a kuncogást visszatartani nem tudó tettes lebuktatta saját magát.

Ha ment az Izaura, a falut teljesen elvarázsolták. Sokan mondták anno, hogy ilyenkor a sorozat alatt, úgy ki lehetne rabolni a népet, hogy azt se vennék észre, hogy a szobában a tévé mellett matatnának valamit. Nagymama ámulattal ült mindig a sorozat előtt, bekészítette a szotyit és egy kis idő múlva, a két kupac (a héja és mag) az asztalon várta a további sorsát, amire ki lettek szemelve. Egy óvatlan pillanat és Nagyapám összehúzta őket egy csomóba. Nagymama meg a berögződött mozdulattal nyúlt a magért és olyat fogott meg amiben már nem volt mag. Sebaj, oda se nézve vett, még egyet, amiben volt mag, úgyhogy azt hitte minden rendben. A következőben viszont megint nem volt semmi sem… Nem volt nehéz kitalálni megint ki volt a ludas!

Reggelente a kis lurkókat sem kímélte. A szomszéd kisfiútól, aki a nagy táskájával nekiindult az iskolának, egy napon komolyan megkérdezte: – Hát te hová mész azzal a nagy táskával? – Hát az iskolába! Felelte az büszkén. – Nem tudtad, hogy ma nincs iskola? – kérdezte Nagyapám mosolyogva, majd továbbment. Kis idő múlva a szomszéd kissé morogva, de azért megbocsátóan jött át. – Te mondtad a gyereknek, hogy ma nincs iskola? – Igen. Miért? – Azért mert hazajött. Majdnem el is késett az iskolából!

Persze a viccelődésekkel együtt azt is megtanultam, hogy a széna gyűjtése, forgatása, vagy a kukoricaszedés sokkal gyorsabban megy, ha az ember közben mókás történetekkel szórakoztatja a másikat. Hazafelé menet, fáradtan, a szénásszekéren lévő kazal tetején utazni csodálatos érzés! Estére sosem a fáradságról beszélgettünk, hanem arról hogy a rokonság, barátok, együtt elvégeztük a munkát és persze jó érzés volt látni az eredményt az udvaron.

A kalákázás egyébként arrafelé még most is annyira természetes dolog, hogy mi városiak azt el sem tudjuk képzelni! Ma nálunk van almaszedés, holnap Erzsike néniéknél, aztán meg Pista bácsiék következnek. Mindenki megy. Gyerekek, asszonyok férfiak. Egymásnak segítenek, pénz, napszám nélkül! A házigazda biztosítja a szalonnát, hagymát, paprikát, paradicsomot és ki ne hagyjam: az italt! Lehetőség van ugyanis ilyen alkalommal megkóstolni, hogy kinek ütősebb a szilvapálinkája.

A „nem tudom szilva” – bizony szó szerint így hívják – amiből a pálinka is készül, nagyon értékes. A szilvalekvárt, csak errefelé tudják úgy megfőzni, ahogy senki más ezen a világon. Persze ehhez is kell egy kis összetartás és közös munka. Reggel a rokonság és a szomszédok összeülnek, mindenki hoz valami kelléket, hiszen egyiknek üstháza van, a másiknak üstje, a harmadiknak megvan az az egyedülálló fából készült kavarószerkezet, amellyel csak ezt a lekvárt kavarják. Megbeszélik, hogy kinél lesz a nagy lekvárfőzés és mindenki leszed otthon a gyümölcsét. Gondosan megmossák és megmérik ki mennyi adott be a közösbe és megkezdődhet a főzés. Amikor a szilva meglöttyen, akkor át lehet szitán törni, hogy a mag a felszínre kerüljön. Pár óra múlva még a cukor beöntése előtt elkészül a cibere, amit mindenki kenyérrel lakmározhat. A főzés közben beszélgetnek énekelnek és felváltva mozgatják a kavaró botját. Ha minden jól megy, akkor hajnal tájt – amikor a kanál megáll egyenesen benne – kész a fekete lekvár és már megint gazdagabbak lettek az emberek egy kis együttléttel, értékes beszélgetéssel.

A nagyszüleim kiskertje mindig roskadozott a zöldségektől, ezért az asztalra olyan zöldség vagy gyümölcs is került, amit nem is termesztettek meg. Hogy hogyan? Úgy, hogy ezek a zöldségek kérés nélkül átmentek a szomszédba! Nagymamám sosem kért értük semmit, csak átvitte, mert épp több termett, mint ami szükséges volt és tudtuk, hogy Margit néni nagyon szereti, de az övét leütötte a ragya. Ő viszont egy két nap múlva egy vájling uborkával jelent meg, mert tudta, hogy azt meg mi nem tudtuk jól megpermetezni és lesült a levele. Sokan segítettek erre felé egymásnak és még segítenek most is az emberek. Nem kérnek érte semmit, csak egy kis mosolyt és odafigyelést.

Élete utolsó éveiben boldognak láttam őt, mert büszke volt a fiára és büszke volt ránk, az unokákra is. Egyetlen kívánsága volt még: méltósággal meghalni. Nem szorulni senkire, nem szenvedni, betegeskedni sokat. Isten meg is ajándékozta ezzel!

Örököltem a jókedvét, az emberekhez, a családhoz való viszonyát, a kedvességét, a szeretetét, a fáradhatatlanságát és most is a fejemben zúgnak az igaz mondásai, tanácsai és az örökös jóban való bizakodása.

Most már azt is tudom, hogy az örökséggel, amit ránk hagyott Ő is örökké fog élni, mert sok minden, ami benne volt, bennem, – bennünk a családjában is – ott van és apránként igaz, de megpróbálom majd átadni a gyermekeimnek, hogy tovább élhessen őbennük is, hiszen a vidámságra és a szeretetre, nekik is szükségük van